UJVÁRY LAJOS 100 - A Kisképző legendás festő tanára

Ujváry Lajos: Életrajz, históriai kiegészítésekkel
1925-ben Kaposváron születtem. A nagyapai háznál még láttam a híres festőművészt, Rippl-Rónai Józsefet, aki sűrűn átlátogatott a nagyapámhoz, barátjához. A legendát már csak hallottam később, tudniillik a művész a borospince hófehér falára szénnel jó kedvében fölrajzolta a vendégeket. Nagyapámék így gyakran meszeltettek. (Milyen kár, hogy legalább egy falrészen nem maradt meg a mű!)
1927. Sokan nem hiszik, de kétéves múltam, amikor Barcson végignéztem, hogy egy megvadult bikát hogyan fékezett meg hat ember, közöttük az édesapám.

1930. Szinte egyetlen nap és éjszaka alatt gazdaságilag tönkre jutott az egész család. Én csak azt vettem észre, költözködni kell. Később már eszmélkedvén Petőfi olvasásakor átéltem, hogy pénzét a felelőtlen emberek váltói vitték el szüleimnek is, így indult vándorlásnak a család. Somogyból, a szülőmegyéből így jutottunk Fejérbe Őrspusztára, ahol a Bem család jóvoltából a Zichy-birtokon (ők bérlők voltak) édesapám folytathatta mesterségét, vízimalom vezetője lett. Boldog gyermekkor – jegyezhetem föl –, gazdag élményekkel.
A Bem család nyaranként festőművészeket látott vendégül, így találkoztam apró gyermekként Varga Nándor Lajos híres grafikussal és Elekffy Jenő festő bácsival, aki egy alkalommal a kis tó partján dolgozott és három vadkacsát festett meg ahogyan úszkáltak. Megvegyük-e? – kérdezte édesapám. Mit adhatnánk érte? – kérdeztem én. Mondjuk ezt a három udvarbelit, a mienket. Az nagyon sok lenne a képért – válaszoltam. Így becsültem én a művészet értékét talán első osztályos koromban.

1934-ben befejeztem tanyai tanulmányaimat a kis osztatlan iskolában, ahol Bokányi László tanító úrtól és feleségétől én olyan sok mindent megtanultam, hogy ma is hálával gondolok rájuk. Ők voltak, maradtak számomra az igazi tanító eszménykép, de hová lettek mára a hozzájuk hasonlók?
A Bem család egyik szobájában csodálkoztam rá az ekékkel kiforgatott írásos történelem-előtti korok emlékeire, bronzkortól honfoglalásig, egy teljes termet töltött meg a gyűjtemény, amit ámulva nézegettem.
Első pipadohány. Nem Csokonai Vitéz Mihály nyomán óhajtok verselésbe kezdeni, mert ez valóságos pipadohány volt, igaz, csak száraz falevelek jelentették a füstölnivalót. Elmentünk a hatvani búcsúba. Ez nem a várost jelenti, csak egy másik pusztai települést közelünkben. Itt vásároltam én – titokban – pár fillérért egy kis bádogból készített pipát. Természetesen rágyújtottam. A vége elég nyomorúságos lett, édesanyám a hátán cipelt haza, olyan rosszul voltam.

1935. Veszprémbe kerültem a piarista gimnáziumba. Ez már azt jelentette, hogy a család kezdett ismét jobb körülmények közé kerülni. Sajnos nem tartott sokáig, mert 1937. január elsején váratlanul meghalt édesapám. Özvegyen maradt édesanyámra ismét a költözködés és a szegénység maradt. A döbröközi rokonság pártfogásának köszönhetjük, hogy minden mégsem maradt félben.
1938-ban Hőgyészen özvegy anyánkon úgy segítettek, hogy trafikot kapott, természetesen figyelembe vették, hogy apánk hét évet töltött első világháborús hadifogságban. Veszprém után a dombóvári gimnáziumban folytathattam tanulmányaimat, és ez meghatározó lett egész életemre. Még egy élményt azért Veszprémből felidézek. Így is jellemezhetném, az első komoly hazugság. Ebben az időben, 1936-ban jelent meg Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről című könyve. Pénzem nem volt, eladtam az imakönyvemet, és az árából megvettem a Mórát. Kollégiumi felügyelő tanárom, Lung László észrevette, hogy hiányzik az imakönyvem. Hova lett? Elvesztettem – füllentettem. Ő már tudta, hogy az antikváriumban mennyit kaptam az imakönyvért. Abban az időben a testi fenyítés nem volt tiltott, így én is megkaptam nádpálcával a magamét, nyomait viseltem. A felügyelő tanáromból Lékai László bíboros úr lett, aki emlékezett rám végig. Utolsó meghívásának Esztergomba már sajnos nem tudtam eleget tenni, meghalt. Jó szívvel gondolok őrá is, leckéztetése nem ártott meg. Dombóvár, gimnázium. Két feledhetetlen tanárom a többiek között, akik életem formálódását meghatározták: Marczell György rajzot tanított, Péczely László magyar irodalmat és osztályfőnököm is volt.
Marczell tanár úr vette először észre, hogy a rajz, a képzőművészet engem jobban érdekel, mint másokat. Freskót készített az iskola díszítésére Szent István életéről. A hatalmas munkából talán egy négyzetméteren ott van az én kezem nyoma is, amire mindig büszkén gondolok. Sajnos 1949-ben a freskót lemeszelték, de az új idők jöttén a meszet eltávolították, újra él hát a gimnázium dísze.
Péczely László szerettette meg velem az irodalmat. Az ő hatása segített a kor élő irodalmának megismeréséhez, a nagy népi nemzedék csaknem minden személyét a művek után felkerestem, és a kapcsolatot halálukig ápoltam velük.

Itt kiemelek egy évszámot: 1943 Balatonszárszó. Életem meghatározó élménye maradt, hogy ott lehettem a nagy találkozón. (Az 1943-as balatonszárszói nagy találkozó a "Kiútkeresés '43" címet viselte, és a Magyar Élet Könyvkiadó baráti köre, valamint a Soli Deo Gloria református diákszövetség szervezésében valósult meg. A rendezvényre 1943. augusztus 23-29. között került sor, és a népi írók, valamint az erdélyi magyar értelmiség képviselői is részt vettek rajta.)
1944-ben felvettek a Képzőművészeti Akadémiára (akkor így nevezték). A háború már az országban pusztított, nem kezdhettem el a tanulmányaimat. Helyette őszintén, a népi baloldal íróinak hatása alatt, vártam az oroszokat.
Megjöttek.

1945. január elsején csaknem kétszáz hőgyészi falumbelivel együtt elvittek civilként Sachti-ba, az 1602. számú lágerbe, munkatáborba. Mire a nyár ránk köszöntött hastífusz, malária, vérhas járványait hordozva a városi kórházba kerültem.
1946 tavaszán jutottam vissza a lágerbe, de a legyöngült szervezetemet ismét megtámadta a kór. Falubelijeim, akik Öcsinek szólítottak, megkérdezték, mi volna az utolsó kívánságom. Nem túlzás, már elköszönőben voltam. Még egyszer szeretnék száraz-bablevest enni. És a drága asszonyok, az orosz civilektől vettek (nem tudom mennyibe kerülhetett) s egy pohárnyi babból levest főztek.
Megelevenedtem. Nekik köszönhetem, hogy életben maradtam. Ezt mindig elmondom, leírom, mert ott a fogságban, a legkiszolgáltatottabb helyzetben az emberség életmentést jelentett.
1946. október 5-én betegszállító vonattal érkeztem haza. Gyógyulás után elkezdhettem végre a képzőművészeti főiskolát.
1949-ben, mert túl sokat fecsegtem „a nagy hazáról”, eltávolítottak, de Szőnyi és Bernáth mesterek ajánlására visszavettek.
1951-ben végeztem. 1952-ben pedig tanári állást kaptam a Képző- és Iparművészeti Középiskolában, Z. Gács György igazgatósága idejében. Csaknem három és fél évtizedet tanítottam, de erről a korszakról nem illik részletesen szólni (tanítványaim emlegethetnek, ha valamit kaptak tőlem), mert a dicsekvés soha nem volt természetem.
Az előzményeket is azért részleteztem, mert meggyőződésem, hogy százak, ezrek, milliók sorsa hasonló az enyémhez és az, hogy ezeket a megpróbáló időket kibírtuk, valóságos csoda. De hiszen csoda egész nemzetünk léte-sorsa, ám erről mit sem tudnak Európa könnyebb életet hordozó népei, különösen a nagyok, a hatalmasak. Itt minden egyén pályafutása tanulságos, a magaméval hasonlítható, s ezt igyekeztem példázni.

Budapest, 2000. február 21-én, 75. születésnapomon

A kiállítás augusztus 3. és november 23. között a kastély nyitvatartási idejében látogatható.

2475 Kápolnásnyék, Deák Ferenc utca 10.

+36 21 292 0471

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.